Diab-Pont Közösség

nálunk minden a cukorbetegekről szól

Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó

Regisztráció

Legújabb kérdések szakértőinkhez

1 1 1 1 1 (4 Értékelés)

Sokszor elhangzik a fenti kérdés, most jöjjön rá a válasz is.

Mikor lánykám cukorbeteg lett, mi sem tudtunk valóban szinte semmit sem a diabetes-ről, pláne nem az 1-es típusúról, amelyik őt érinti. Kiderült, hogy a kislányom szervezete nem termel elegendő inzulint - továbbá az idő előrehaladtával ez is folyamatosan csökkeni fog, - ezért azt pótolnunk kell. Ha nem tennénk, az elfogyasztott ételek hatására a vércukra újból nagyon megemelkedne és emiatt újból életveszélyes állapotba kerülhetne. Hiányozna a szervezetéből a kulcs, az inzulin, ami megnyitja a kiskaput, hogy a vérből a sejtek a cukrot felvehessék. Mivel az inzulin egy fehérje, ezért ha szájon át szednénk, akkor megemésztenénk és nem tudna felszívódni, hogy hathasson. Így más lehetőség nem lévén, úgy szúrjuk be tűvel a zsírszövetbe, hogy onnan szívódjon fel. Szóval a mi esetünkben az, hogy inzulinos, nem a betegség súlyosságát jelöli, hanem csupán egy állapotot.

Sokszor kérdezik kívülállók, hogy nem lehet-e gyógyszerrel kezelni a kicsit. Nem!!! Ez sajnos alapvető különbség a mi cukorbetegségünk és a felnőttkorinak is nevezett cukorbetegség között. A gyógyszer, amit szednek a felnőttek, az nem inzulin, az egy olyan szer, ami segíti a hasznosulását a szervezet által megtermelt inzulinnak. A felnőttkori vagy 2-es típusú diabetes-ben akkor kapnak csak inzulint, ha már végképp nem elég a szervezet által megtermelt.

Szóval az idő múlásával az ember már kezdi kicsit kapizsgálni miről van szó, de amikor a kislányomra nézek, aki még mindig csak állni tanul és még beszélni sem tud, mintha újból kellene tanulni az anyaságot. Bizony nehéz, amikor az embert behívják a kórházban a kezelőbe, tűt adnak a kezébe és azt mondják, hogy anyuka, bökje meg kislányt. Micsoda?!?! Bökjem meg?!?! Még a kezére sem ütöttem rá soha. Első perctől minden mozdulatára reagáltam. És most bizony meg kell szúrnom, fájdalmat kell okoznom neki... Nagyon sokáig nagyon nehéz ez a mindennapos mozdulat. Hosszú hónapok telnek el, mire úgy meg tudom szúrni, hogy nem nyelem befelé a könnyeimet és nem szakad meg a szívem a pici ujjakból kicsorduló vércsepp láttán. Dehát erősnek kell lenni. Ki legyen erős, ha nem én, aki a világra hoztam és mellette állok. Erősnek kell lenni, legalább kifelé.

Egy idő után napi rutinná válik a szúrás. Az ujjszúrás naponta tizen alkalommal, hogy a vércukrát ellenőrizzük és mellé a napi 3 inzulinbeadás. Az ember inkább nem gondol bele, mert a gyerek minden apró mozzanatot megérez és ha én nem tudom a félelmemet legyőzni, akkor hogyan várhatnám el őtőle. Próbálni kell egy idő után érzések nélkül gondolni ezekre a feladatokra. Muszáj fejben átállni arra, bármilyen bizarrul is hangzik, hogy az ő érdekében történik és mivel a lehető legjobbat akarom neki, ezért ez az egész szurkálás nem azt jelenti, hogy direkt bántom.

És hogy mindeközben sajnálom-e a kislányomat?! Ha ezen gondolkodnék még most is, több mint másfél év után, csak a saját dolgomat nehezíteném meg. Sajnálatból csinálni ezt a nap 24 órájában nem lehet. Ehhez alázat kell.

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés